A 19. század első évtizedeiben még nem volt Kaposváron állandó színjátszó hely – állandó társulat persze még kevésbé –, ezért a kaposvári színjátszás úttörői – mind a műkedvelők, mind a hivatásos vándorszínészek – ott léptek fel, ahol tudtak. Így került a képbe a tiszttartói lak, a főtéri Korona fogadó épülete, szabadtéri előadások esetén pedig a piac. De játszottak a reformkori városháza üléstermében is (a városi tanács 1828 elején adott erre engedélyt Balogh István Magyar Játszó Társaságának), valamint egy raktárban, amelyet 1845 nyarán szemelt ki Chiabay Pál társulata számára a színigazgató bájos és talpraesett felesége, egyúttal megszerezve hozzá a főszolgabíró engedélyét, akit magával is cipelt a helyszíni szemlére. „No de szép asszony kedvéért a főbíró is szívesen otthagyja hivatalát, kivált ha csak a megyeház átellenébe kellett mennie, hol egy zsidónak deszkaraktára van. Kimondatott, hogy a födött raktárnak tartalma elszállítandó, oldalai befödendők, s hátsó részébe színpad állítandó. A szép asszony így akarta, a főszolgabíró így parancsolta s a kereskedőnek engedelmeskednie kellett.” (Szuper Károly színészeti naplója, 1830–1850. Budapest, Aigner L., 1889. 41. o.) Ilyeténképpen nyert új értelmet Kaposváron „a világot jelentő deszkák” kifejezés…

Tisza Kálmán

Az 1870-es években aztán maga a vármegyeháza is sorra került, hiszen Blaha Lujza első vendégszerepléséhez csak ez tűnt méltó helyszínnek. A kiegyezés után azonban már speciálisan színházi célra szolgáló épületeket is emeltek Kaposváron. Előbb a Szarvas vendéglő udvarán, majd a Sétatéren épült „arénának” nevezett nyári színkör.

A Szarvas-kerti arénát 1884 nyarán, amikor díszelőadást rendeztek a tiszteletére, a kaposvári látogatáson levő Tisza Kálmán  miniszterelnök is felkereste. „A színház zsúfolásig telt meg nézőközönséggel – írta a helyi lap. – Tisza Kálmán gr. Széchenyi Pál és Pap Gábor püspök kíséretében az első felvonáson meg is jelent. A közönség megjelenését viharos éljennel fogadta. Végignézte egészen az első felvonás jeleneteit, s Aradi Emíliát, a színtársulat e kitűnő kis művésznőjét meg is tapsolta. A felvonás végeztével aztán a közönség éljenzése kíséretében eltávozott.” (Somogy, 1884. július 1.)