Az 1890-es évek vége felé már nem lehetett elodázni, hogy biztonságos összeköttetést teremtsenek a városközpont és a Donner között, hiszen a vasút megnyitása óta, tehát vagy negyed évszázada a Deák tértől (a későbbi Petőfi tértől) egyenes vonalban, a vágányokon (valamint a Kapos és a Malom-árok felett lefektetett egyszerű fahidakon) járt át a nép a folyón túli városrészbe. Persze csak akkor, ha nyitva volt a sorompó… A hetvenes években még jól működött a dolog, mert nem volt nagy a város, nem volt sok a gyalogos, a szekér és a vonat, később azonban egyre nehezebben lehetett átjutni a vasútvonalon. Már 1889. október 1-jén is azt írta a Somogy című hetilap, hogy a színielőadások iránt részben azért csökkent az érdeklődés Kaposváron, mert a sorompó lezárása és a kocsik tolatása miatt rendszeresek a közlekedési nehézségek a közutat keresztező vasútvonalnál. (A színkör a Sétatéren, tehát a vasút túloldalán volt!)

A régi vasúti átjáró a Deák tér felől

Nagy viták után úgy döntöttek, hogy a számításba jövő helyszínek közül a nyugatabbi területen építik fel a gondok megoldására hivatott vasúti felüljárót. A földmunkákkal 1897 novemberében kezdődött meg az építkezés; a vashídra felvezető úgynevezett körtöltésnél nyolcvan-száz ember serénykedett. Hamarosan azonban számos nehézséggel kellett szembenéznie a munkálatokat vezető Helischauer József és Neumann Manó mérnöknek. 1898 februárjában a föld egy része belecsúszott a Malom-árokba, s hogy a víz szabadon folyhasson, méteres átmérőjű vascsöveket kellett elhelyezni a mederben. A pünkösd előtti pénteken (1898. május 27-én) este még nevezetesebb malőr történt: már a híd alapját ásták, amikor forrás tört fel a földből. „A víz hideg, iható, tiszta volt; színe kékes, éppen, mint a Balatoné, s a forrásból kisodort homok is éppen, mint a Balaton-parti homok.” A kaposváriak hirtelenjében nem tudták, hogy sírjanak vagy nevessenek… A város vízellátása ugyanis évek óta nagy gondot jelentett, a kaposvári por már a legendák magasába emelkedett – s Ady Endre révén nemsokára az irodalom szférájába is –, a Bethlen téri első református templom szomszédságában mégsem tudtak artézi kutat fúrni, bárhogyan is erőltették. A sok ezer forint költséggel végzett kútfúrással fel is hagytak 1894 februárjában. „Hátha a vasúti napszámosok találták meg az áldott forrást, akik nem keresték?!” – írta 1898. június 5-i számában a Somogy.

A felüljárónál felfakadt vizet gőzgéppel kellett szivattyúzni, s napokon át még betonnal sem tudták eltömni a forrást. Úgy látszott, egyhamar nem lesz hídavatás Kaposváron…