Somogy megyében totális ellenzéki győzelemmel zárult az 1869. évi országgyűlési képviselő-választás, ami alapjaiban bolygatta meg a helyi politikai életet. Kossuth Lajos persze nem fogadta, mert nem fogadhatta el a kaposvári kerületben nyert mandátumot. „Mindenek előtt legőszintébb hálás érzéssel mondok köszönetet a nagy becsű bizalomért – írta 1869. május 2-án Kaposvárra címzett levelében a száműzött politikus –, mellyel engem a kaposvári kerület választóinak jelentékeny többsége megtisztelni méltóztatott […]. Legyenek is tisztelt Hazámfiai meggyőződve, hogy irántam ily nehéz körülmények közt tanúsított bizalmukra mély hálával fogok viszontagságos életem hátralevő napjain át emlékezni. […] Tanácsot kértem a hideg észtől érett megfontolással, indulatos elfogultság és szenvedély nélkül, és azon meggyőződésre jutottam, hogy most és így hazatérnem menthetetlen politicai hiba volna. Tehát a lelkiismeret tilalma s a politicai számvetés egyiránt kötelességemmé teszik, hogy Önök szívélyes unszolásának ne engedjek.” (Kanyar József: Harminc nemzedék vallomása Somogyról. Kaposvár, S. M. Tanács V. B., 1989. 346. o.)

Így kezdődik Kossuth levele

A Kossuth lemondása miatt tartott pótválasztáson a kormánypárt nem Somssich Pált indította, hiszen ő – kaposvári veresége ellenére – egy alföldi kerület mandátumával már bejutott az országgyűlésbe. Azonban a végül sorompóba állt Deák-párti Zichy Antal sem szerepelt jobban: 1869. július 15-én a „szélsőbaloldal” (tehát a 48-asok) jelöltjét, az 1848–49-es honvédtisztet, Körmendy Sándor hedrehelyi református lelkészt választották meg a kaposvári kerület országgyűlési képviselőjévé. (Körmendyre 1316, Zichyre 853 szavazat esett.) Körmendy, aki a következő alkalommal, 1872-ben is megszerezte a kerület választóinak bizalmát, a nyolcvanas évek elején nagy szerepet játszott a kaposvári református gyülekezet megalapításában. Az egész korszakban a függetlenségi tábor egyik legmarkánsabb egyénisége volt: az 1848-as forradalom harmincadik évfordulóján rendezett március 15-i banketten is „a független Magyarországért” emelte poharát a kaposvári Korona fogadó nagytermében.

A város kuruc lelkű polgársága az 1860-as évek végén tehát újból ráébredt, hogy milyen nagy erő rejlik az összefogásban. Ez a felismerés nem kis szerepet játszott abban, hogy az 1873 elején rendezett önkormányzati választáson is többséget szerzett a függetlenségi ellenzék.