A pap, aki ismerte a tréfát

A Veszprém vármegyei Devecserben született és pápai káplánból kaposvári plébánossá lett Ujváry Ferencet (1843–1907) 1881. december 8-án iktatták be új tisztségébe. A kaposvári hívek hamar megtapasztalták, hogy a már akkor is jó nevű pap remek szónok, s nem utolsósorban erős akaratú, világosan látó és rendkívül agilis ember.

Ujváry Ferenc, akinek az édesapja egyébként szabómester volt, nagy energiával látott munkához. Nem csupán rendbe hozta a kaposvári plébánia lelki és anyagi ügyeit (amelyeket elődje, Komesz György kissé elhanyagolt), hanem az egyházi „infrastruktúra” fejlesztésébe is belevágott. Hatalmas munkát végzett: sikerült újjáépíttetnie a nagytemplomot és a plébánialakot, s felépíttetnie az új kálváriát és a feltámadási kápolnát, bebizonyítva, hogy szervezőkészsége mellett szívóssága és leleményessége is párját ritkítja. A tettek embere volt tehát, aki jó emlékeket és maradandó alkotásokat hagyott maga után.

 

Ujváry Ferenc

 

És nemcsak egyházi téren ért el nagy eredményeket, hanem a város közéletében is tevékenyen vett részt, hivatali idejének utolsó éveiben Németh István polgármester városfejlesztő munkáját támogatva. 1896 januárjában például az ő indítványára határozta el a kaposvári képviselő-testület, hogy a város az Esterházyaktól fogja megvenni a MÁV-internátus építéséhez szükséges földterületet. Emellett történelmi kérdések után érdeklődött (1895 őszén Fraknói Vilmos pap-történész is meglátogatta Kaposváron), és még fogyasztási szövetkezetet is vezetett…

Persze számos elismerésben volt része: 1883-ban kerületi esperes lett, 1887-ben dombói címzetes apát, 1900 tavaszán pedig veszprémi székesegyházi kanonokká nevezték ki. Csaknem tizenkilenc évi működés után, 1900 szeptemberében hagyta el Kaposvárt, s hét év múlva a kőszegi szanatóriumban hunyt el.

Ujváry Ferenc nehezen megnyíló, de nyugodt, jó kedélyű ember volt, s néhány elődjével ellentétben tudott bánni az emberekkel, így „a hívek bizalmát, szeretetét és nagyrabecsülését meg tudta nyerni. […] Ő pedig ott volt mindenütt, hol ösztönt, tanácsot, okos véleményt kellett adni; érdekelte minden, mi új alkotást jelentett, nem takarékoskodott a jó tanáccsal, de nem hallgatta el kritikáját se, hol annak szükségét látta. […] Jótékonysága, békeszeretete, keresztényi türelme más felekezetek hívei iránt, barátságos, szeretetreméltó egyénisége köztiszteletet szereztek számára s örök emlékezetét annak, hogy jó, nemes és szeretett plebánusa volt Kaposvárnak…” (Kaposvár, 1900. augusztus 23.) Emlékét így örökítette meg a káptalani jegyzőkönyv: „Szerette az őszinteséget, az igazságot és a tréfát. Kedélyes modora és jó szíve mindenkit meghódított.” (Hoss József: A kaposvári plébánia története. Veszprém, 1948. 246. o.)

 
Megosztás: