1875. november 11-én a szokásosnál is nagyobb nyugalom telepedett az alig három éve városi rangot kapott megyeszékhely többnyire még falusias házai közé. A késő őszi időponthoz képest szokatlanul meleg, nyomott és álmosító volt a levegő. Erre mondják, hogy tökéletes vihar előtti csend… Még feljött a hold, este 9 óra után azonban sorra kihunytak az addig szépen ragyogó csillagok. Csaknem a földet érő, koromfekete felhők sodródtak észak felől a városka fölé, s fél 10 tájban már olyan erejű forgószél tombolt az akkoriban hét-nyolcezres település fölött, amelyre még a legöregebb kaposváriak sem emlékeztek.

Az egykorú beszámolók szerint „mintha száz mennydörgés vegyült volna össze egyszerre, olyan bömböléssel seperte végig a város egyik sarkát. Az ablaktáblák 40-50 ölnyi távolságra repültek a légben; a vasútnál több kocsit messze távolságra lódított. Két vaggon a sínekből kisodortatott. Az indóháznak nyugati csúcsfalát s a tető egy részét mint labdát dobta le […].” (Somogy, 1875. november 16.)

A jelek arra utalnak, hogy a vihar légtölcsér, azaz tornádó formájában pusztított Kaposváron. Erre utalt, hogy a rombolás sávja mindössze néhány száz méter széles volt, s ezt bizonyította a szél elképesztő ereje is. Úgy tűnik, hogy a vasútállomás mentén adta ki a mérgét a vihar, ahol tövestül tépte ki a legnagyobb fákat, faépítményeket tett a földdel egyenlővé, tetőket szaggatott, s a Szarvas fogadó kapuját is szétrombolta a mellette felhúzott erős kőfalakkal együtt. Akik látták a pusztítás nyomait, azok szerint úgy nézett ki ez a városrész, „mintha órákig tartó ágyúzást állt volna ki”. S mindezt kétségbeejtő, mennydörgéshez hasonló morgás, ropogás kísérte perceken át. Sok kaposvári család rettegve futott ki a házából.

Az ítéletidő jégesővel, felhőszakadással és villámlással búcsúzott Somogy megye székvárosától. A romok között keresgélő, az elárasztott utcákon botorkáló polgárok az első órákban még nem tudhatták biztosan, reggelre azonban kiderült, hogy csodával határos módon nem követelt emberéletet a vihar. S másnap már – ilyen az emberi természet – néhány komikus epizódnak is híre kelt. Az egyik ismert ügyvédet, aki éppen mulatozásból volt hazatérőben, s nyilván amúgy sem állt valami erősen a lábán, több méterre hajította el a forgószél. A város talán legkövérebb emberét pedig állítólag felkapta, s úgy vágta a sárba, hogy alig bírt felkelni…

„Időjárási észleldét állítanak fel a kaposvári kir. államgymnasiumban közelebb – írta a Somogy című hetilap 1876. augusztus 29-én –, s az észlelést a tanári kar egyik kiváló tagja, Máday János vállalta magára. A meteorológiai szerek nemsokára megérkeznek a fővárosból. Mindenesetre érdekes jegyzeteink lesznek az itteni légáramlatokról, melyeknél változóbb ellentétekben, túlságokban alig van az ország területén.”