Az aradi vértanúk napja a kiegyezés utáni szabadabb, alkotmányos légkörben mély gyökeret eresztett a nemzeti emlékezetben. Sőt: eleinte éppen az októberi gyásznap jelenítette meg a kortársak számára a forradalom és szabadságharc dicsőséges, ám nemzeti és egyéni tragédiákkal terhes időszakát, sokkal inkább, mint március 15-e. (A márciusi évforduló nyilvános ünneplése Kaposváron is csak később, az 1870-es évek közepén kezdődött.) Az aradi áldozatokról s velük a többi hősi halottról általában gyászmiséken emlékeztek meg a megyeszékhelyen.

Az aradi Szabadság-szobor, Zala György 1890-ben felavatott alkotása

1890-ben az addigi legnagyobb hatású, az egész közvéleményt megmozgató október 6-i emlékünnepségekre került sor Magyarországon. A kaposvári városatyák egyhangúlag elfogadták Németh Ignác polgármester előterjesztését, „hogy a város közönsége az aradi kegyeletes nemzeti ünnep alkalmából jegyzőkönyvileg mély részvétének adjon kifejezést és a szabadság vértanúi emlékére Aradra koszorút küldjön”. (Somogy Megyei Levéltár. Kaposvár r. t. város képviselő-testületi jegyzőkönyve, 1890. október 5., 49/1890. sz.) De nemcsak Kaposvár, hanem Somogy megye közönsége, a Somogy Megyei Honvédegylet és a helyi függetlenségi párt koszorúja is ott volt az aradi szoboravatáson, ahol a honvédegyletet Máté József református lelkész és Nyulassy Pál, a kaposvári királyi törvényszék egyik vezető hivatalnoka képviselte. (Máté lelkész annak idején a híres „vörössipkások” 3. zászlóaljának főhadnagya volt.)

1867-ben, amikor Kaposváron is megkezdődtek az október 6-i ünnepségek, a résztvevők közül sokan személyes emlékeiket eleveníthették fel, ha a forradalmi napokra gondoltak. Hiszen kortársai voltak az aradi tizenháromnak – mint ahogy azoknak is, akik felelősséggel tartoztak a véres megtorlásért. 1867-ben még jórészt éltek, akik tizennyolc esztendeje öltek, s a gyászünnepségeken ott álltak, akik néhány éve még „ültek”… Évtizedek múltán azonban mind kevesebb lett az egykori szemtanú. Az 1890-es ünnepségsorozat éppen azt mutatta meg, hogy a következő nemzedékek is tovább fogják éltetni az 1849-es Arad emlékét – és tanulságát.

Lehet, hogy valóban nemzeti sajátosságunk a „sírva vigadás”, a pompás temetések, a nagy halottak, a mélyen átélt gyász kultusza. Október 6-a, a jelentős részben idegen ajkú és származású katonatisztek vértanúságának emlékünnepe igazán a mi legsajátabb örökségünk.
Egyike a legmagyarabb ünnepeknek.