1936. május 29-én országos ünnepség színhelye volt Kaposvár: a Berzsenyi Dánielről elnevezett polgári fiúiskola előtt felavatták a névadó költő mellszobrát. A fővárosból tizenhárom iskola növendékei jöttek el, hogy részt vegyenek a kulturális eseményen, s Ganz-gyári leventék, tanárok és tisztviselők is elkísérték a tanulmányi kiránduláson levő diákokat.

Hogy a több mint ötszáz budapesti vendég véletlenül se tévedjen el a városban, a vasútállomástól a Horthy (a későbbi Berzsenyi) parkig villanypóznákra helyezett nemzeti színű zászlócskák mutatták az utat. A ragyogó időben nemsokára négy-ötezer főnyi közönség szorongott a parkban, hogy tanúja legyen, amint egy nagy költő kis szobrának leleplezésével tovább terebélyesedik a somogyi Berzsenyi-kultusz.

Berzsenyi Dániel kaposvári szobra

A Berzsenyi-centenáriumon rendezett ünnepség legfőbb támogatója természetesen a Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság volt, de maga a város is sorompóba állt (a „szoborbizottságot” dr. Vétek György polgármester elnökletével hozták létre), s igen sokat fáradozott az ügy érdekében Gálos Ferenc, a fiúpolgári igazgatója. A szobor anyagához pedig a fiúiskola növendékei gyűjtötték a rézhulladékot.

Az ünnepség kezdetekor azonban nemcsak ők, hanem minden kaposvári iskola diákjai ott sorakoztak a Horthy parkban, Fetter Károly dombóvári szobrász alkotása előtt. A rendezvény jól példázta a helyi tanintézetek együttműködését: dr. Bíró Lajos, a leánygimnázium igazgatója, majd dr. Merényi Oszkár irodalomtörténész, a felső kereskedelmi iskola tanára mondott beszédet, a polgári fiúiskola szavalókórusa és a reálgimnázium énekkara is fellépett.

A kaposvári ünnepség lényegében az értékek megóvásáról, megbecsüléséről és továbbadásáról szólt, annak a Berzsenyi-idézetnek a jegyében, amely a költő kaposvári szobrán is olvasható: „A derék nem fél az idők mohától.” A korabeli tudósítás szerint „minden ízében pompás” ünnepély még valamivel beírta magát a város művelődéstörténetébe: Bodnár Gyula budapesti operatőr erről a rendezvényről készítette az első kaposvári hangosfilmet.

„Szerény és nem valami káprázatos ez a szobor – írta az egyik kaposvári lap –, s a megválasztott felállítási helye sem vall kérkedésre, de így stílszerűen illik az egykor Somogyban élt költőhöz, aki maga volt a megtestesült igénytelen szerénység, és aki épp így húzódott vissza niklai udvarházának árnyas fái alá, mint ahogy most kaposvári szobra is a Horthy park bokrai és fái között emlékeztet a magyar Horatiusra. A szobor áll, az emlék él, amíg csak magyar nyelven beszélnek ebben a magyar városban.” (Új-Somogy, 1936. május 30.)