Móricz Zsigmond: Erdély. Tündérkert. Budapest, Helikon, 1983. 97–99. o.:

„Géczy, mint udvarokban jártas ember a legújabb pletykával kedveskedett.
– Nem tudom, hallották e nagyságotok, nagyságos asszonyaim, hogy Mágócsy uram özvegye átugrotta az ura sírját?
Erre mindenki odafigyelt. Mágócsy Ferenc, Munkács ura a múlt év őszén halt meg. Még Brassó ostroma idején ő volt a felvidéki vicegenerális. Hogyne ismerték volna, a társaságba tartozott. Nagyon hamarnak találták, hogy Dersffy Orsolya már férjhez ment volna. Mindnyájan nyitott szájjal figyeltek oda, s bármilyen ellenszenves volt is, aki a hírt hozza, a dolog nagyon érdekes volt.
– Ne mondja kegyelmed – szólt Kornis Boldizsárné.
A többi asszony csak ajkbiggyesztve nézte, s várta a hírt.
– Ó, s nagyságotok még nem hallotta volna?… Eszterházy Miklós… 
– Ki az?
– Egy udvari hadnagyocska.
– Ugyan ugye?
– Ó, nagyon érdekes volt. Most történt január elsején a várban… Az úgy esött, hogy szokás Munkácson is, mint másutt, hogy újesztendő napján köszönteni jön a várnép, s akkor az úr megajándékozza őket… Itt is, és csakugyan a nagyságos asszony őnagysága nagyon kegyes volt és minden udvarinak valami ajándékot adott. Kinek egy tőrt, kinek egy poharat vagy köntöst, vagy más ruhabélit, vagy bort s cukort és így… Már mindenki megkapta a magáét, s volt ott egy jóképű hadnagyka, Miklós úr, s ez nem kapott semmit… Hát kérem, nagyságos úrnőim, mikor vége van a köszöntőnek, előlép a hadnagy, s azt mondja, hogy ő elmegy… Mért? Mért?… Mondja: én is megérdemeltem volna valami ajándékot, ha más megérdemelt… No, mondja Mágócsyné nagyságos úrasszony, ha neked adom a kezem, megelégszel-é?
Mindnyájan felszisszentek. Az asszonyok nem nevettek, annyira meg voltak lepve. Mágócsy Ferenc a leggazdagabb főurak közé tartozott a felső vidéken, és Dersffy Orsolya szintén oly gazdag.
– Ki az a hadnagy?
– Senki, egy ismeretlen fiatalember. Már nem is oly fiatal, harminc felé jár. Eszterházynak híjják. Eszterházy Miklós. Nincs egyebe, csak a kardja. […]
– Mikor halt volna meg Mágócsy uram? – kérdezte Kornis Boldizsárné, aki nem tudott belenyugodni csak egy-kettőre a Dersffy Orsolya dolgába –, nekem úgy látszik, csak most hallottam halála hírét, Karácsony tájba.
– Október huszonnyolcadikán betegedett meg a szegény úr – szíveskedett Géczy –, csak hirtelen, semmi baja nem volt, s életének virágjában harmincnégy éves korában, november huszonegyedikén meghal, és újesztendő napján felesége megprezenteli Eszterhás úrfit magával és az egész Mágócsy és Dersffy birtokkal, Munkácstól Zólyomig… Csak az egy Thurzóknak van még ennyi birodalmuk.
– Ez nagyon hamar volt, ez páratlan hamari dolog – néztek össze az asszonyok, s annyira meg voltak illetődve, hogy még nevetni sem tudtak.
– Én ismerem ezt az Eszterházyt – mondta Kendy István –, Illésházy nagyságának, a régi nádornak keresztfia és öccse volt, s mikor visszatért az Anyaszentegyházba, azt mondta neki Illésházy úr: Öcsém, neked adom Trencsén várát, ha újra kálvinizálsz. S nem tette.
– Pedig Mágócsyak, Dersffyek kálvinisták.
– Már az Orsolyácska nem – szólalt meg Géczy. – Eszterházy Miklós rögtön jezsuitát hozatott neki, s azóta meg is fordították a vallásában.”

Esterházy Miklós