A 20. század derekán úgy tűnt, hogy a középületek tetején, homlokzatán – sőt olykor a nevében is – beláthatatlanul hosszú időre rendezkedtek be a vörös csillagok. 1949 novemberében a Táncsics Mihály Gimnázium épületének oromfalán is egy rőt égitest váltotta fel a bronzból készült turulmadarat, a Városi mozit két év múlva szintén Vörös Csillagnak keresztelték át. Az 1956-os forradalom azonban ezen a téren is szolgált némi meglepetéssel: október 26-án számos kaposvári középület (köztük a városháza) tetejéről szedték le a vörös csillagot, 28-án pedig a forradalom egyik legemlékezetesebb kaposvári eseményének volt központi motívuma a „csillaghullás” (a katonasapkák címerével és a rohamlövegre szórt fémpénzekkel kapcsolatban).

Ma már csillagtalan a városháza

Ezek után természetes, hogy a rendszerváltozás során is hamar szőnyegre került ez a korántsem asztronómiai kérdés. A Kaposvári Ellenzéki Kerekasztal 1989 nyarán levélben fordult Németh Miklós miniszterelnökhöz annak érdekében, hogy a közintézményekről távolítsák el a kommunista párt egyeduralmát jelképező vörös csillagot. (A levelet a Somogyország című független hetilap is közölte szeptember 1-jei számában.)

Így történt, hogy 1989 szeptemberében a kaposvári városháza tornyáról is lekerült a csillag, amelyet a forradalom napjaiban még csak rövid időre sikerült onnan eltüntetni. A munka elvégzésével Gimesi István bádogosmestert bízta meg a városi tanács, aki hegymászótechnikával jutott el a nevezetes ötágú jelképig. Negyven méter magasságban, metszően hideg szélben dolgozott: előbb felerősítette a hintát, állványzatot épített, majd kiszerelte a három mázsa súlyú csillag elektromos berendezéseit, s az elemeket csigán átvetett kötéllel engedte le. Az a feladat is a mesternek jutott, hogy elkészítse és feltegye a toronyra a főváros felé mutató vörösréz zászlót.

A kortárs költő-újságírót, Vallató Gézát (1940–2009) elgondolkoztatta, hogy míg 1956-ban leverette, most viszont leszereltette a kommunista jelképet a népakarat: „Micsoda különbség! Most nem vérbe, kínzásba, vallatásba, börtönbe, hanem nem kevés pénzbe került az esemény. Inflációs időnkben, a tönk szélére juttatott országunkban egyre élesebben vetődik fel a kérdés: egyáltalán miért kellett felszerelni? És tisztában van-e azzal az egykori megrendelő, hogy kiegyenlíthetetlen a számlája? Jó lenne, ha tudná, mert nem kevesebbnek, mint a népnek tartozik. És ennek már a fele sem tréfa.” (Somogyország, 1990. június 1.)