Sokan vettek részt a március 15-i megemlékezéseken Kaposváron. A Széchényi-, a Petőfi- és a Kossuth téren is koszorúztak a megemlékezők, az ünnepi műsoron túl Szita Károly polgármester mondott beszédet.

„Oly nemzet, mely féltett kincsként megvédi nemzetiségét, mely fenntartja anyanyelvét s azt irodalmi nyelvvé fejleszti, oly nemzet, mely a kor színvonalán álló irodalommal és művészettel bír, más nemzetekbe többé be nem olvasztható,  s a nemzetek sorából sem a despotizmus, sem a hódítók, sem a pénzemberek uralma által ki nem irtható. Nemzetünk múltja és jelene igazolja ezt.” – Bárány Gusztáv polgármester, Kaposvár, 1877. március 15.

Kaposvár egykori polgármestere ekként összegezte a győztes forradalmunk legfőbb vívmányait. Nem a kiharcolt sajtó- és szólásszabadságról, a jobbágyfelszabadításról, a liberalizmusról és a demokráciáról, a polgári, alkotmányos Magyarország megszületéséről szólt, hanem a nemzeti függetlenségről. A nemzetről, amely féltett kincsként védte meg önmagát, szokásait és kultúráját, s amelyet nem irthat ki sem a despotizmus, nem igázhat le holmi hódító, de még a pénzemberek uralma sem pusztíthatja el – emlékzetett vissza Szita Károly köszöntőjében.

Hozzátette: “Nem tudom, bírt-e látnoki képességgel az akkori polgármester. Azt hiszem, igen. Nem tudom, mennyiben illeszkedett beszéde az akkori közérzethez, s mennyiben üzent a jövőnek. Azt sem, hogy városunk addigi legsikeresebb időszakának kezdetén, a boldog békeidők nyitányán volt-e valamilyen különleges oka szavaival éberségre inteni a kaposvári hallgatóságot. De azt tudom, hogy alig három évtized múltán már megértette és látta a lényeget. Látta, hogy ez a nemzet képes kialakítani a maga működésrendjét egy átformálódó világban is. Képes megharcolni magában mindazt, amit a kor megkíván, ha élhet a maga természete szerint. Ha békén hagyják, s nem macerálják sem fenyegetéssel, sem hatalmi agresszióval, sem pedig téveszmékkel és szemfényvesztő ideológiával. Merthogy 1848 márciusában sem kellett az akkori ifjaknak tanácsot kérniük külföldről.”

– Ugyan, ki javasolta volna például az uniót Erdéllyel? Ki kardoskodott volna azért, hogy felelős minisztériumaink legyenek, alkotmányra esküvő katonasággal? Rajtunk kívül ki szerette volna, hogy Magyarország – levetve a török utáni Habsburg béklyót – újra saját lábra álljon? Rajtunk kívül, bizony, senki! Ezek a magyarok óhajai voltak. – jegyezte meg a polgármester beszédében, s

– A márciusi ifjaknak nem kellett segítség ahhoz, hogy tudják, mit követeljenek, s mit vigyenek Landerer nyomdájába kinyomtatni. Több mint három évszázad elnyomás után felszínre tört a szabadságvágy, s a lehető legtisztább, legőszintébb formájában jelent meg a pesti utcán. Ezért március 15-e mindig a szabadságról szólt, s mindig a szabadságról fog szólni. És a magunk döntéseiről! Hogy van-e bátorságunk azt az utat járni, amit szeretnénk, amiről szívünk dobbanásából érezzük, és eszünk józanságából is tudjuk, hogy a helyes út. Vagy kishitűségből, félelemből hagyjuk magunkat irányítani, s megtagadva önmagunkat, mások akarata szerint tengődünk. – tette hozzá Szita Károly.

A polgármester kiemelte:  Az egyik út – legyen bármilyen nehéz – a magasba vezet, a másik – kínáljon akár csalfa előnyöket – a pusztulás útja. Ezért lett Petőfi kérdése 1848 forradalmának és a magyar üdvtörténetnek is örök kérdése. Rabok legyünk vagy szabadok? Igen, ez a kérdés, válasszatok! A történelem eddig minden olyan kérdésben nekünk ítélt, amelyben felmenőink – és mi magunk – eszményeinket követve, azokért életünket is ajánlva álltunk helyt. Győzelmeinket azonban sosem vagyonban, aranyban vagy ezüstben, sosem leigázott, megtört népekben, vagy elhódított területekben mértük, hanem a megmaradásunkban. A szabadságunkban, a szabad akaratban. Abban, hogy vagyunk. Hogy vagyunk, mert mi soha nem engedtünk a 48-ból! Ha akár csak egyszer is megtettük volna, ha nem vállaltuk volna a küzdelmet, ha nem mentünk volna előre a reménytelen helyzetekben is, akkor aligha éltük volna túl a megpróbáltatásokat. Mi túléltük. Túléltük, mert nem engedtünk az eszményeinkből, nem bocsátottuk áruba sem szabadságunkat, sem pedig az igazsághoz való rendíthetetlen ragaszkodásunkat.

Szita Károly így zárta ünnepi gondolatait: “A jeles eseményeinkre, akár a dicső múltra, akár a nemzeti sorstragédiákra való emlékezést mindig átszövi a jelen valósága. Mert felmenőink küzdelmei nemcsak az akkori jelent határozták meg, hanem – bizony – üzennek a mának is. Ahogyan Bárány polgármester is tette. Mi hát a dolgunk? – tehetik fel a kérdést. Nos, az ember nem nyerhet fél szívvel. Mindig ki kell állunk az igazunkért, még akkor is, ha támadnak bennünket! Kaposvár szolgálatának lényege ugyanis a kitartás és az állhatatosság. Hogy tudjuk-e úgy szolgálni, úgy élni ezt a várost, ahogyan az megérdemli. Hogy tudjuk-e úgy szeretni Kaposvárt, ahogy ez a város szeret bennünket. Csak rajtunk múlik, csak tőlünk függ, hogy reményeinkből bizonyosság legyen! Tisztelet és dicsőség 1848 hőseinek! Isten óvja Magyarországot, Isten óvja otthonunkat, Kaposvárt!