– Városunk sok-sok évvel ezelőtt díjat alapított, hogy 56 eszményei mindig a szemünk előtt lebegjenek. A legtisztább forrásból merítünk akkor, amikor szent forradalmunk hőseit hívjuk közösségünk színe elé. Így teszünk ma is – fogalmazott a díjátadó ünnepségen Szita Károly polgármester.
– Egy olyan embernek ítéltük oda a Szabadságért Kaposvár Emlékérmet, aki büszkén vállalja, hogy kaposvári gyökerei végigkísérték élete könnyebb és nehezebb időszakain. Egy olyan embert tüntetünk ma ki, aki felbecsülhetetlen értékű missziót vállalt annak érdekében, hogy a fáklyát, amely 56 fényét hirdeti, minél több fiatalnak adhassa át – emelte ki a polgármester.
Az 1956-os forradalom ész szabadságharc évfordulóján Szita Károly beszédében hangsúlyozta: a magyar szabadságot, a nemzedékek bátorságát, példamutatását és nemes áldozatát ünnepeljük. Valamint azt, hogy vérzivataros századok után nemzetként lehetünk jelen ma is Európában. Hozzátette: miközben birodalmak születtek és tűntek el nyomtalanul, maradandó értékek nélkül, aközben itt e nép a maga vívódásaival, nyughatatlan, szilaj természetével, örökösnek tűnő küzdelmeivel, hogy jogot formáljon a létezésre minden időben.
– Amikor mások azt akarták, tűnjünk el a Föld színéről, egyszerre lettünk jelen mindenütt e csodás bolygón. Amikor a csecsemőt világra hozza az édesanyja, a kisded főként érzések mentén éli meg a környezetét. De így tesz bizony már magzati korban is. Hiába kérdeznénk őt az értelem nyelvén, tekintetében, mosolyában és mozdulataiban is a lelke válaszolna nekünk. Pontosan érzi a teljességet, érzi az örömöt és a boldogságot, s persze a legszorosabb kötelékben éli meg azt is, ha szülei tartanak, vagy éppen félnek valamitől. Könyvtárnyi irodalma van annak, hogy sokkal inkább vagyunk érző, semmint értő teremtmények.
– A legmagasztosabb pillanatainkban is az érzések hullámain utazunk! Akár a mindent elsöprő szerelemben, akár a nehezen kivívott szabadság vagy éppen a sokára eljövő igazság majdani katartikus pillanataiban. Még inkább így van ez, amikor egy egész közösséget ragad magával valami megmagyarázhatatlan, fényesen ragyogó égi tünemény. Amikor valóban pillanatok alatt válik közös létélménnyé az életigenlés, az összetartozás, a feltétel nélküli szeretet. Amikor egyszerre szakadnak ki belőlünk legőszintébb vágyaink. Amikor az együttes erő akaratlanul, szinte játszi könnyedséggel pattintja szét nemzedékek béklyóba taszító rozsdás láncait. Mi, magyarok szinte minden korban megélhettünk ilyen csodát. Mert szereti a Jóisten a magyart! – hangsúlyozta a városvezető.
– Morzsolgatja, megpróbálja, majd érdemei szerint felemeli, hogy akár legyőzetésében is győztessé tegye. Győztessé, bizony, mert küzdelmeinkről sosem a világi hatalmak mondják ki a végső szót. Hanem a tiszta lélek, amely színről színre lát a legzavarosabb időkben is. A tiszta lélek, amely az értelem horizontján messze-messze túl lát, s amely mindnyájunkban ott lakozik, amióta világ a világ.
– 65 éve ezekben a napokban a világ döbbenten figyelte, mi történik Magyarországon. Döbbenten figyelte, honnan e lelki többlet, amely sutba vág minden számítást. Hogyan képes egyszerre mozdulni fiatal és idős, nő és férfi, városi és falusi. A megemelkedett nemzeti lobogásban hogyan tűnik el minden lényegtelen vita és pör, s hogyan kerül első helyre a haza és a szabadság. Ne tagadjuk, mai létünk is ebből a gazdag kincsből táplálkozik! E gazdag kincsből, amelyet szüleink és nagyszüleink, és valamennyi, a szabadság oltárán büszkén áldozó felmenőnk hagyott ránk örökül. És de jól tették!
– Ma is küzdünk a szuverenitásunkért. Küzdünk a független magyar hazáért, mert ahogyan mindig is voltak idegen, más felé vezető érdekek, úgy ma sem adják ingyen a szabadságunkat. Van, hogy egy féktelen, önmagát szerető hatalom a saját polgáraira támad. Igen, láttunk már ilyet is – tette hozzá.
– A jelen mindig élesen figyelmeztet: a családi aranyat nem felélni, hanem gyarapítani kell. Gyarapítani, hogy utódaink is ilyen élő és gazdag hagyatékkal, aprópénzre aligha váltható lelki fedezettel állhassák majd a történelem viharait.
– Ne engedjünk hát a 48-ból, ne engedjünk 1956-ból! Lássunk tisztán, és védjük meg a nehezen kivívott magyar szabadságot! Isten éltesse Magyarországot, Isten óvjon minden szabadságszerető magyart! – zárta beszédét Szita Károly.
Dr. Debreczeni László élete
Kaposváron született 1934-ben, és kilencéves volt, amikor családjával Pécsre költözött. Mivel kitűnő eredménnyel végezte el a gimnáziumot, vizsga nélkül került be az orvosi egyetemre, ahol ötödévesen vette észre, hogy megsűrűsödik körülötte a történelem. 1956 szeptemberét mutatta a naptár, s ő egy nyilvános rendezvényen kijelentette: mind az országnak, mind az egyetemnek demokratikusan kell működnie. Október 22-én megválasztották a diákparlament elnökének; ezzel a gyűléssel kezdődött Pécsen a forradalom…
Ő is azoknak a népes táborába tartozik, akik az 56-os napokban valódi katarzist éltek át. Ez az élmény egész későbbi életét beragyogta, erőt adva neki a nehéz napokban, években is – amelyekből jutott bőven, amikor megismerte a kádári börtönvilágot. De a főorvos egyúttal azon kevesekhez is tartozik, akik hatásosan és hitelesen tudják továbbadni az 56-ban gyűjtött élményanyagot, meg azt a tengernyi – és sokszor a tengervízhez hasonlóan keserű – tapasztalatot, amely a forradalom és szabadságharc utáni megtorlás során ivódott beléjük. Mert Debreczeni doktor úrban a szándék is, a tehetség is megvolt és megvan ahhoz, hogy közkinccsé tegye bölcsességgé szilárdult élettapasztalatát.
Mi pedig jól tesszük, ha figyelünk rá, mert tevékenyen kivette a részét – az ő szavaival – „az egész nemzet által vívott hősies, világtörténelmet formáló, szent forradalomból”. Figyelmünkre azért is érdemes, mert huszonévesen és a sorsfordító időkre évtizedek múlva visszatekintve egyaránt meg tudta őrizni a mértéktartását. „Nem mi voltunk nagyok – mondja –, hanem a kor lelke: a szabadság.” Bár van mire büszkének lennie, hiszen az egyetemi ifjúság kovásza és szinte rohamcsapata volt a pécsi forradalomnak. „Ott voltunk az utcai tüntetéseken – idézte fel egy harmincöt évvel későbbi megemlékezés szónokaként –, farkasszemet néztünk az ÁVH-sok fegyvereivel, részt vettünk a Munkástanács és a Katonatanács tevékenységében, őrjáratoztunk a rendfenntartó Nemzetőrség soraiban, ott voltunk a forradalom ellenségei elleni akciókban, és a felfegyverzett egyetemista zászlóaljak megkísérelték a fegyveres ellenállást is a november 4-ét követő mecseki harcokban a ránk zúdult szovjet intervenciós csapatokkal és a velük visszaólálkodott muszkavezetőkkel szemben.”
Tehát nemcsak hagyta, hogy formálja őt a világ, hanem ő is formálta a világot. Mint orvostanhallgató egyike volt Pécsen a forradalmi ifjúság vezéralakjainak, egyike azoknak, akik lelkesen haladtak „a tiszta, az erőszakmentes, a vértelen, a humanizmus és a történelmi erkölcs határain belül maradó pécsi forradalmi események élvonalában”. Ezt a lelkesedést az ő esetében három és fél év börtönnel jutalmazta a huszadik század – pontosabban azok a hatalmasok, akik az idő és a társadalom urainak képzelték magukat. S akiket azóta már elmosott az idő és elzavart a társadalom… Debreczeni László 1959-ben szabadult.
A fiatal medikus ötvenhatban magába szívta a reményt, amelyet másokba is át tudott plántálni, s a börtönévekben megtanulta, mi a tartás és a kitartás, amit példaként mutathatott fel honfitársainak. „Végtére is nem az a fontos, ami velünk történt, hanem ami bennünk” – írta Egy medikus barangolásai börtönországban című könyvében. A segédmunkásként, elsősegélynyújtóként, fordítóként, tolmácsként, kutatóasszisztensként a föld alatt és a föld felett töltött időkben pedig igazán megismerte az életet – az életet, amelyet mindig állhatatosan védelmezett. Végül csak harmincévesen, 1964-ben avatták orvossá.
Mivel reménységgel, tartással és élettapasztalattal volt felvértezve, nem tudott vele végleg elbánni a hatalom. Kiváló gyógyító munkája és szakirodalmi tevékenysége országosan elismert bányamentő orvossá tette, s pályafutását a Baranya megyei ÁNTSZ helyettes tiszti főorvosaként fejezte be. A rendszerváltozás után Pécs város önkormányzati képviselője is volt, valamint orvostörténetet és közegészségtant adott elő az egyetem Egészségtudományi Karán.
Dr. Debreczeni László élete példát ad arról, miképpen őrizheti meg valaki az emberpróbáló időkben is töretlen hitét, s maradhat nemzete, közössége szabadságáért, boldogulásáért mindig cselekvésre kész s egyúttal lelke harmóniáját megőrző ember.