Az 1897-ben megnyílt MÁV-nevelőotthon gyerekeit az 1950-es évekig „szuntyereknek” ismerték Kaposváron. Hogy eredetileg mit jelentett ez a kifejezés, homály fedi, amelyet az intézet egykori híres diákja, Fodor András Kossuth-díjas költő sem tudott eloszlatni: „Amikor negyedszázaddal ezelőtt vallottam róla, nem tudtam pontosan meghatározni, mit is jelent a Szuntyer nevezet. Sok kiváló nyelvészt, szófejtésben jeleskedő költőtársat vallattam azóta, hiába, nincs eredmény. Néhány feltételezésre támaszkodhatunk csupán. Van, aki első háborús hallomásokra hagyatkozva éhező-éhezde jelentést tulajdonít neki, másvalaki a szlavóniai magyar vasutasok nyelvi környezetéből eredeztetné a szót, de még a horvát jasszkifejezésekben jártas nyelvészünk sem tud ilyen kiszólásról. Kaposvár illetékes történésze az internátus-szuntyernátus játékos párhuzamra gyanakszik…” (A Vasút a Gyermekekért Alapítvány kaposvári diákotthona centenáriumi emlékkönyve, 1897–1997. Szerk. Lőczi Ferenc. Kaposvár, A Vasút a Gyermekekért Alapítv. Diákotth., 1997. 275. o.)

Az intézet falai között 1951 szeptemberében megnyílt nyolcosztályos fiúiskolát Landler Jenőről nevezték el, aki a század elején a szocialista vasutasok ügyvédje, később a MÁV vezérigazgatója, a Tanácsköztársaság népbiztosa volt. A tantestület a városi tanács oktatási osztályának felügyelete alá tartozott, az iskola első igazgatójává Jankovich Istvánt nevezték ki. A nevelőintézeti fiúk Landler Jenő Állami Általános Iskoláját a város egyik legjobb tanintézetének tartották, ahol kiváló pedagógusok dolgoztak, és sokoldalú, a zenei-művészeti oktatást, a sportot és a színjátszást is magában foglaló képzés folyt. A gyerekek, akik szabadidejükben sokszor számháborúztak a közeli Szabadság (a későbbi Berzsenyi) parkban, akár kertészkedhettek is.

Bicsák József nyugalmazott tűzoltó, aki 1952-ben lett a „Szuntyernek” is nevezett nevelőotthon bentlakásos tanulója, így emlékezett az iskola első éveire: „Reggel hatkor ébresztettek bennünket, nyolctól egyig tartott az iskola, aztán ebéd, kis pihenő következett, majd jöttek a különböző szakkörök, s megint a tanulás. Vasárnap délelőtt mehettünk kimenőre, de csak akkor, ha azon a héten nem csúszott be egyes osztályzat. Szükség volt a fegyelemre, hiszen annyi fiú együtt félelmetes csínytevésekre volt képes.” (Az emlékezés könyve. Szerk. Fűzi Ildikó. Kaposvár, VIP Press, 2007. 6. o.)

A fiúkat azonban hamarosan kiűzte az intézetből a történelem…