A Kádár-korszakban öt tanácselnöke volt Kaposvárnak, de egyikük neve sem vált fogalommá, nem határozott meg várostörténeti korszakot. (Ez nem annyira őket, mint inkább a közéleti színtelenséget előnyben részesítő politikai rendszert jellemzi.) Ebben az érában újra jelentősen nőtt a város népessége; a nagyarányú bevándorlás egyik ösztönzője a munkaerő-igényes iparágak fejlődése volt. Emellett a település közigazgatási területe is tovább bővült: 1970-ben Kaposfüredet és Toponárt, 1973-ban Töröcskét csatolták Kaposvárhoz. A lakosságszám növekedésén túl a forradalom kijózanító tanulsága is hozzájárult ahhoz, hogy a városvezetés már nagyobb figyelmet fordított az életszínvonal emelésére, a lakáskörülmények javítására, a lakókörnyezet fejlesztésére. A hetvenes években néhány területen ismét a polgárosodás gyakorlata kezdett érvényesülni a Kapos partján, s tért nyert a magánszektor is. Mindez növelte a rendszer társadalmi elfogadottságát, egyúttal azonban tovább szaporította a Kádár-éra belső ellentmondásait. Másképpen ugyan, mint a Rákosi-korszakban, de ismét látványossá vált a különbség a szocializmus egyedül üdvözítő voltáról szóló propaganda és a mindennapi valóság között. A gazdasági válság, a kilátástalanság, az elhazudott múlt (1956) és persze a fővárosból kapott ösztönzés 1988 őszétől Kaposváron is az ellenzéki szervezetek megalakulásához vezetett.