Kaposvár a reformkorban fejlődött ténylegesen is megyeszékhellyé. Korábban a természetes földrajzi központ szerepét töltötte be, amely különféle tájegységek találkozásánál alakult ki, a 18. század közepén igazgatási központtá vált, most pedig a közművelődési és egészségügyi intézmények is megszaporodtak, nem kis részben a mezőváros áldozatkész polgárságának és a vármegye nemességének köszönhetően.

Az 1820-as évek közepén csak mintegy háromezren lakhatták Kaposvárt, a népességszám gyarapodása azonban folyamatosnak bizonyult, s a mezőváros lassan, de biztosan, utoljára Szigetvárt is megelőzve a megye legnépesebb településévé küzdötte fel magát a reformkor végére. A forradalom előestéjén, 1846-ban már 3660-an vallhatták magukat kaposvárinak.

Vaszary János szülőháza is a reformkorban épült

1832 volt talán a korszak legtöbb változást hozó esztendeje: felépült a megyeháza, az új elemi iskola, működni kezdett az első nyomda, engedélyt kértek a második patika megalapítására. Nevezetes évszám 1835 is: befejeződött a Kapos szabályozása, megalakult a lótenyésztő társaság, díszpolgárrá lett Széchenyi István… A reformkorban szervezték meg a megyei könyvtárat, jött lére a kórház és az első közpark, ekkor indult Somssich Pál közéleti pályája, s választották alispánná Czindery Lászlót, aki bebizonyította, hogy szívén viseli a megyeszékhely érdekeit. Számos színtársulat is felkereste a városkát.

A reformkor ugyanakkor az ellentmondások időszaka is: így például a jelentős középületek árnyékában változatlanul a sár volt az úr. Az 1830-as évek közepén – a kortárs Bergel József orvos visszaemlékezése szerint – Kaposvár „még igen hézagosan volt házakkal beépítve. Ezek pedig legnagyobb részben kolbász alakúak voltak az udvar hosszában, ritkán volt bennök több, mint egy szoba az utcára, a házak között nagy udvar terült el karókkal bekerítve. A házak igen túlnyomó része tömés- vagy vályogépület volt, szalmával vagy náddal fedve. Valamennyien – kivéve a megye- és régi városházat, a városi iskolát, a Kapotsfy-féle házat, a Korona vendéglőt, úgyszintén a tiszttartó és könyvvezető lakását és végre a kis gyógyszerészházat – földszinti épületek voltak. Mint mindennek a világon megvan fény- és árnyoldala, úgy volt ez a fennebb említett karókerítésekkel is. Ámbár egyrészről Kaposvárnak falusias külsőt kölcsönöztek, másrészről azonban tavasszal és ősszel, többnapi esőzés után igen jó szolgálatot tettek a gyalog járóknak, amennyiben a nagy sárban való haladhatás tekintetében támpontokul szolgáltak.” (Bergel József: Kaposvár 40 év óta. Kaposvár, Jeiteles ny., 1877. 11–13. o.)