A kaposvári tanítóképző főiskola névválasztásának kérdésére a rendszerváltozás „legsűrűbb” esztendejében született meg a válasz. Hat évvel korábban még vihart kavart az elképzelés, hogy egy 20. századi költő (Illyés Gyula) nevét kapná az intézmény, most, 1989-ben – úgy tűnik – mindenki egyetértésével esett a választás a Somogyhoz is sok szállal kötődő s már csaknem két évszázaddal azelőtt elhunyt poétára, Csokonai Vitéz Mihályra.

A tanítóképző 1989/90-es tanéve tehát már a Csokonai név jegyében indult, azonban csak egy hónapra rá, október 5-én rendezték meg az egész napos programsorozattal gazdagított névadó ünnepséget. A főiskola harmadik emeleti új előadóteremében az a dr. Kelemen Elemér művelődési miniszterhelyettes mondott köszöntőt, aki két évtizede még az intézet könyvtárosa volt. Kelemen rövid történeti áttekintést adott, majd méltatta „az igényes főiskolai tanári kar, az újítást, a kockázatot is vállaló vezetők” tevékenységét, Csokonairól szólván pedig hangsúlyozta: „tehetsége, a tudás és a műveltség iránti elkötelezettsége, felvilágosult szelleme, pedagógusi tevékenysége és az embertelen körülmények közötti embersége olyan hagyományok ápolását és újraélesztését segítheti, amelyek ennek a főiskolának napjainkban is méltó és időszerű célkitűzései lehetnek”. Természetesen Leitner Sándor főigazgató is a névadás indokait fejtegette ünnepi beszédében: „A névválasztásban döntő motívumunk az volt, hogy Csokonai költőként, gondolkodóként a magyar irodalom arcképcsarnokából az egyik legnagyszerűbb példakép.” (Somogyi Néplap, 1989. október 6.)

Az ünnepség bővelkedett a szimbolikus gesztusokban: a megyei tanács által adományozott zászlóra a debreceni református kollégium igazgatóhelyettese is emlékszalagot kötött, az első emeleti aulában pedig Papp János városi tanácselnök felavatta Weeber Klára szobrászművész Csokonait ábrázoló domborművét.

A költőutód Takáts Gyula később arról elmélkedett, hogy „ez a név minden bizonnyal Somogyban példamutató ihletője lehet, és hiszem, hogy lesz is a hátralevő huszadik századvég és az eljövendő huszonegyedik század ifjú magyar tanítóinak”. Ugyanakkor figyelmeztetett rá, hogy „nem elég ma a név és egy új iskola, de azt az ő igényével és tudásával kell szolgálnunk. Mert hiszen tegyünk csak számadást: – Mit is tanítottunk és hogyan? És kik és vajon a nemzet érdekében tették-e?” (Somogyi Néplap, 1989. november 11.)